Loading

Szennay András főapát úr (1921. június 2. – 2012. augusztus 22.)

(utódja személyes búcsúvétele)

A Főapátság konventje Szennay András atyát a diktatúra legerősebb szorítása közepette, évek óta húzódó belső válságában hívta meg a főapáti székbe 1973-ban. Megválasztását a körülmények ismeretében, külső- és belső feltételekkel, a tiszttel járó terhekkel és felelősséggel vállalta. Főapáti szolgálatának tizennyolc esztendeje a küzdelem, a megőrzés, az átmentés, a minden téren szorgalmazott megújulás időszaka volt, amely minden nehézség ellenére számára is sok örömmel, reménnyel, és rendi közössége számára is kivívott elismeréssel, megbecsüléssel járt.

András főapát úr a kapott örökséget felmérve, tudatosítva látott hozzá rendje életének újjászervezéséhez. Pontosan ismerte az állami erőviszonyokat és módszereket, éppen ezért magának tartott fenn minden „hivatalos” tárgyalást, egyeztetést az állami fórumokkal, az Egyházügyi Hivataltól az Országos Műemléki Felügyelőségig. Saját hatáskörébe vonta az anyagiak kezelését és a külföldi kolostorokkal való hivatalos kapcsolattartást is, amelyet nagyrészt maga épített ki. Már főapáti beiktatásának ünnepe is jelezte, hogy kilépett a szűkre szabott magyar élethelyzetből: az őt körülvevő apátok Európát, a Bencés Konföderációt képviselték. Valós és elfogadható kompromisszumokat kötött, amikor arra szükség volt.

Gondoskodó előrelátása indította arra is, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal elnökével már 1978-ban tárgyaljon a pannonhalmi műemlék együttes átfogó rekonstrukciójáról. Hamarosan el is kezdődtek a több mint másfél évtizedig tartó munkálatok.

Kiterjedt külföldi kapcsolatrendszert tartott épített ki és tartott fenn a rend érdekében, húsvét hetében rendszeresen részt vett a bencés apátok Salzburgi Konferenciáján, de éppígy a római apátgyűléseken és a Magyar Katolikus Püspöki Karral ötévenként esedékes ad limina látogatásain is. A Pázmány Péter Hittudományi Akadémián már főapáti szolgálata előtt a fundamentális teológia professzora volt; a tanítás mellett 1995 végéig a Teológia című negyedéves folyóiratot is szerkesztette. Szent Benedek és Szent Márton ünnepére rendszeresen hívott meg apátokat, püspököket a környező országokból. 1981-ben Pannonhalma látta vendégül a Bencés Konföderáció prézes-apátjainak szinódusát. Ő vette vissza és kezdte újjászervezni 1990-től a Pannonhalmi Területi Apátság egyházközségeit.

András főapát tudatosan túllépte az állam által engedélyezett növendékkeretet, s amikor azt a hatóságok felrótták neki, lemondásának botrányával fenyegetett.

Törekvése és fáradozása révén megújult a pannonhalmi gimnázium, a pannonhalmi plébánia, a győri rendház, iskola és diákotthon. 1984-ben külföldi bencés segítséggel megépíttette a fiatal bencések részére a budapesti Tanulmányi Házat. Ez volt Magyarországon az egyetlen újonnan épült szerzetesház a kommunizmus idején. Gondja volt a pannonhalmi liturgia tartalmi és formai gazdagítására is. Főapáti szolgálata során és az óta is, Pannonhalma istentiszteletét a münsterschwarzachi apátság (Németország) aranyműves műhelyében készült liturgikus eszközök és Steinerkichenből (Ausztria) származó liturgikus ruhák teszik ünnepélyesebbé.

A kritika, a bizalmatlanság azonban őt sem kímélte meg, kezdeményezéseit gyakran fogadta értetlenség. Komoly küzdelmeket vívott mind a közösségen belül, mind külső – püspökkari és állami – fórumokon. Kormányzása idején ő volt a Magyar Katolikus Püspöki Kar egyik európai színvonalú teológusa, aki világegyházi távlatokban gondolkodott, érzékenyen az egyházi élet, a teológiai gondolkodás fejlődésére. Főapáti szolgálatának tizennyolc esztendeje javarészt a rendszerváltás előtti időszakra esik.

Szándékát megfontolva az 1990-es őszi nagykáptalanon bejelentette rendtársainak, hogy a következő kilenc esztendőre nem kívánja jelöltetni magát.

1991-ben visszavonult az aktív élettől. Isten derűs, nyugodt, lelki, szellemi és emberi értékekben gazdag, a rendtársai körében eltöltött két évtizeddel ajándékozta meg. A korral járó keresztet elfogadva készült a földi életben egyre kevesebbre, ugyanakkor Isten előtte kinyíló teljesebb világára.

Magam 1968 tavaszán láttam Szennay professzor urat először a főmonostorban. A Pázmány Péter Hittudományi Akadémia professzoraival látogattak Pannonhalmára. Később egyetemistaként a hetvenes évek elején vasárnap reggelenként a Központi Szeminárium folyosóján találkoztunk, ő a napilapot olvasta a kerengő ajtómélyedésében, magam külvárosi miséről jöttem, pár közvetlen szót váltottunk. Úgy döntöttem, hogy nem professzorozom, András atyának szólítottam következetesen.

1972. november 7-én megválasztottuk főapátunknak. Mindannyiunk számára nehéz időszak volt ez. A megválasztást követő egyik reggelen bejött hozzám, budapesti szobámba és a következőt mondta: „Asztrik, ha holnapután azt mondom magának, hogy pakoljon, el kell hagynia a rendet, mit szólna hozzá? Ha azt tetszik mondani, hogy ez kényszerből történik, akkor engedelmeskedem, összecsomagolok és elmegyek” - volt a válaszom. Ez a beszélgetés magatartásomat meghatározta, mindmáig, mert lelkiismeretemben én is vállaltam, hogy főapátunk legyen.

1980-ban, Szent Benedek Atyánk jubileumi évében történt. Norbert főapát azt mondta: csodálom Andrást. Meggyőződésem, hogy senki sem tudott volna ennyit a rendért tenni ebben a politikai helyzetben, mint ő. A megváltozott viszonyok között a század legnagyobb főapátja. Norbert főapát úr szigorú és kemény tudott lenni, meggyőződésből és a rend iránti szeretetéből mondta, amit mondott.

1991-ben, András főapát úr tudatos visszavonulásakor mindannyiunk nevében megköszöntem neki mindazt, amit értünk, védelmünkben tett. Ma is csak ezt tudom tenni. Ma már magam is jól értem főapáti szolgálatának – nem túlzó szavak ezek – súlyos keresztjét, amelyet a főapátok maguk hordanak, ez nem delegálható. Közvetlenül láttam Norbertét, Andrásét (és most már a magamét is látom) és ez másként nem történhet, mint szeretetben.

Ha személyes kapcsolatunkat tekintem, számomra sokat jelentett és jelent András barátsága. A közösen és sokat eltöltött idő alatt megismertem őt és egész életét. Családját, kapcsolatait, a korabeli teológiai professzori kart, a korábbi püspököket, akikkel ő még együtt volt a püspöki karban. A pesti iskolánk életét, Kelemen Krizosztom és Legányi Norbert, továbbá kevéssé Sárközy Pál főapátokkal töltött ideje tapasztalatait; Radó Polikárp történeteit és szellemes szótárát, Stefánia főhercegnő és Lónyay Elemér oroszvári történetét. Nyugati kapcsolatokat az apátok szintjén, míg aztán magam is megéltem, megörököltem ezt a szolgálatot. Lehetőségeket teremtett számomra. Bölcs és előrelátó vezető volt. Egy olyan korban, ahol egy vezető sem lehetett bölcs vagy előrelátó. Ő megpróbálta. Ezért is, a rend érdekében is mindig vele kezdtem főapátságom történetét, kiemeltem érdemeit. Főapátom, főapátunk volt, sorban a nyolcvanötödik. De mindenekelőtt atyám és testvérem: András atya.

Várszegi Asztrik emeritus főapát

Created By
Eszter Tak��cs
Appreciate

Credits:

Pannonhalmi Főapátság