Loading

Asztrik atya 75 éves Boldog születésnapot!

Kedves Asztrik atya!

Engedd meg, hogy ilyen sajátos módon, egy online képes- és szövegkönyvvel köszöntsünk: rendtársaid, barátaid, diákjaid, tisztelőid és mindazok, akik Téged nagyon szeretnek.

Sokan vannak, sokan vagyunk.

Ha „fent lennél a Facebookon”, sokezer szívecskét és lájkot küldenének neked. De nem vagy fent, ami tartalmasabb köszöntésekre sarkallt bennünket. Mert nyomni egy lájkot egy billentyűlenyomásnyi idő a minimálisnál is kevesebb gondolkodással. Egy köszöntőt megírni viszont sok-sok billentyű lenyomásával, némi elmélyüléssel és sok-sok gondolkodással jár. Több, mint százan küldtek személyes köszöntőt, ezekből válogattunk ki névtelenül tizenhét részletet. Úgy tapasztaltuk ugyanis, teljesen mindegy, hogy tavaly végzett bencés diák vagy élete alkonyán lévő professzor, politikus vagy cégvezető ír Neked. Történeteik egy irányba mutatnak és ennek az iránynak Te vagy az eredője. Ember ennél többet talán nem is kaphat. Fogadd akkora szeretettel, mint amekkorával íródtak!

Kezdésként az egyik szerzetesi köszöntőből egy gondolat:

Tőled az tanultuk: nem az számít, hogy kinek tartanak az emberek, nem az számít, hogy milyen címem vagy beosztásom van, hogy mit értem el az életben, ezek csupán külsőségek, ezekhez méltóan kell ugyan élni, szerényen elfogadni, de nem ezek a fontos dolgok. A fontos a belső élet, hogy folyton úton legyünk Isten felé, az ő országa felé. Köszönjük a stabil, sajátos állandóságot sugárzó, megnyugtató jelenlétedet! Biztonságban érezhettük magunkat melletted. Nagymértékben Te tetted Pannonhalmát olyan hellyé, ahonnan nagy belső utazásokra indulhattunk.

Az évek során jó párszor lecsillapítottad az élet hozta nehézségek hullámverését! Derűs higgadtságoddal még a tragédiáknak tűnő helyzeteket is tudtad relativizálni. A Lélek működését fürkésző reményt őrizted és munkáltad bennünk magiszteri, perjeli, apáti éveid során egyaránt!

Adja Isten, hogy még, hosszú, hosszú éveken át őrizd a Lélek működését fürkésző reményt közösségünkben!

„Örökké hálásan gondolok a lelki vezetésre, amivel kísérted diákéveimet. A skapulárédba itatott könnyeim emléke benne van az azóta elsírt felnőtt könnyeimben is. Amivel a katonáskodásomat segítetted, Babits Amor Sanctusa most is táplálékom.”

„Hálás vagyok azért is, hogy - bár talán csak egyszer a négy év alatt - de azért megkérdeztem Tőled: „és amúgy az Atya, hogy van ?” - látva a sokmindenkivel való lelki törődés fáradalmait olykor tekinteteden... Nos, ezt a naiv kiskamaszos érdeklődésemet évtizedek óta újra és újra szeretettel emlegeted, tudván hogy ezzel örömet szerzel nekem és ezért a valamikori kérdésemért „lelkiatyámnak” is szólítasz olykor és már többször is így mutattál be másoknak, hogy „Ő a lelkiatyám = a diákom, aki érdeklődött hogylétem felől...” A Jóisten tartsa meg nemes szokásodat még nagyon sokáig, Isten éltessen! „Lelkiatyád”

„Épp udvaroltam egy lánynak, a családjuknál voltam, és a TV-híradóban interjút adtál a püspökké szentelésed alkalmából. És ahogy ott beszélsz, valakit fölismerhettél a riporter mögött, és azzal a nagyon kedves mosolyoddal, derűsen kiintegettél neki - miközben folyt a „hivatalos” interjú. Azóta is példaértékű ez, nem túl komolyan venni magunkat, figyelni a másikra, aki fontosabb, mint a hivatalosság.”

„Amikor először hallottam szerzetesi nevét, rögtön eszembe jutott a latin szólás: nomen est omen. Ami neki köszönhető Pannonhalma felvirágoztatásában, igazolni látszik a mondást. Nem hagyható figyelmen kívül főapáttá választásának ideje, 1991. A jó Isten ezzel megadta neki a lehetőséget, hogy elképzeléseit megvalósíthassa. Pannonhalmi diák voltam, talán nem meglepő, ha azt mondom, mindaz, ami az ő vezetése alatt Pannonhalmán történt, nekem is fontos, és az eredményekre úgy tekintek, mint amit én is kaptam, ezért személyesen hálás vagyok neki mindazért.”

„Harmadikos vagy negyedikes gimnazista lehettem és olyan szerencsés, hogy Söveges Dávid atya a barátságába fogadott. Így gyakran ültem a szobájában. Nem mindig volt könnyű folyamatosan beszélgetni, mert nagy volt ott a forgalom. Kispapok, Elemér atya, és az akkori magister, Asztrik atya igen gyakran jöttek ezt-azt kérdezni, beszélgetni. Az egyik ilyen látogatás végeztével, mikor Asztrik atya betette maga után az ajtót, Dávid atya mosolyogva, pipáját szívogatva rám kacsintott: Asztrikból főapát lesz! Meglátod! És megláttuk!”

„Felidézem első látogatásunk idejét. Meglehetősen vegyes összetételű volt ez az elnöki kar - ami persze azóta sem sokat változott. Ekkor azonban röviddel a rendszerváltás után voltunk. Volt közöttünk hívő, nem hívő, konzervatív. Volt liberális, nyitott, volt távolságtartó is. Társaim nagy része olvasott, hallott Asztrik atya életéről, tevékenységéről. Másokat - és ez nem tagadható, - a puszta kíváncsiság hozott. Volt olyan, aki hangot is adott elhatározásának: őt aztán nem lehet holmi ájtatos beszéddel elvarázsolni! Aztán beléptünk a tavaszi látogatásaink okán többnyire napfényes szobába és találkoztunk a derűvel. Szembe jött a szívélyesség. Arcán huncut mosoly, kezében egy jóféle itóka, amivel rögtön minket is megkínált. Körbeültük a nagy, ovális asztalt. Mindig volt egy téma, ami köré a főapát a beszélgetést felfűzte. Ezt ő fel- illetve bevezette, aztán őszinte kíváncsisággal fordult felénk. Valódi beszélgetés, gondmegosztás vette kezdetét. Természetesen mindig volt aktualitás. A témát bőven adta, miként adja ma is, akár a hazai akár a világ esemény-cunamija. Beszédhez, szóhoz, argumentációhoz szokott hivatás a miénk. Magunk is gyakoroljuk naponta, hogy miként kell a figyelmet megragadni. Embereket elérni, feloldani-kommunikálni. Nem vagyunk könnyen meggyőzhetőek, talán néha elérhetőek sem. Figyeltem a társaim arcát. Főleg a kétkedőkét. Láttam, mint olvad le róluk a kezdeti merevség. Ismertem magunkat. Tudtam, hogy a kulcs - Asztrik atya hitelessége - kinyitotta a szíveket. Sok-sok - itt felsorolhatatlan - ok miatt tartom életem meghatározó eseményének ezeket a beszélgetéseket Asztrik főapát úrral. Elmélyítették bennem annak igazságát, hogy a tanítás, az ige vagy az ítélet hitelét nem a katedra, nem a szószék, nem a pulpitus, hanem a megszólaló ember hitelessége adja.”

„Most - születésnapi ajándékul - egy olyan beszélgetést idézek fel, amely a rendszerváltozás első éveinek valamelyikén zajlott le közöttünk Pannonhalmán. Az új lehetőségek lázában fölvetettem a régi bencés iskolák újra indításának lehetőségét. (1957-ben érettségizvén minket még tanítottak a bezárt gimnáziumokból Pannonhalmára vetődött tanárok). Meggyőztél, hogy az újraindítás akkor - a közösség megőrzése mellett - nem lett volna megoldható. Majd áttértél főapáti hivatásod lényegére. Kifejtetted víziódat Pannonhalma és a közösség jövőjéről, valami olyan hittel, erővel, szilárdsággal, elkötelezettséggel, amely engem, hallgatódat, teljesen magával ragadott. Beszéltél azokról a „lábakról”, amelyeken a kolostornak és közösségének állnia kell. A „lábak” azóta román oszlopköteggé szilárdultak. Az eltelt évtizedek fényesen igazolják, hogy jövőképed ereje áttörte az akadályokat, nehézségeket is. Sokszor felidéztem ezt a találkozást Pannonhalmához jó szívvel kötődő barátaimnak.”

„Mindig lenyűgözött „olümposzi derűvel” áthatott szintézisteremtő készséged, amivel az ellentétpárok fölé emelkedve megoldásokat és pozitív kiutakat találtál e zavaros korszak kihívásai közepette. Ennek a spirituálisan megalapozott szintézisteremtő képességednek köszönhetően Szent Márton hegyén a bencés közösség ma stabilabb, mint valaha, és hosszú távon is biztosított, hogy az ősi monostor Magyarország szellemi fellegvára maradjon, ahol megvalósulhat a szent tradíció és az aktuális kihívásokra adott válaszok ellentmondásmentes egysége. A világban szétszóródott öregdiákok, bárhová is kerültek, mindig fontos referenciapontként tekintenek Pannonhalmára, és az a mű, ami a Te vezetéseddel a szent hegyen megvalósult, mindannyiunk számára példaértékű.”

„Egyik hazautazáskor felajánlotta, hogy elvisz pár embert a kocsijával Veszprémig. Beszálltunk páran. Veszprémbe értünk, az autóbusz pályaudvaron kitett mindenkit. Megkérdezte tőlem, hogy mikor indul a buszom, mondtam, hogy körülbelül 1 óra múlva. Felajánlotta, hogy addig menjek fel a nővéréhez ebédelni, ne a pályaudvaron várjak. Ragaszkodott hozzá, ezért elfogadtam. Nagyon zavarban voltam. A finom húslevesre emlékszem csak és arra, hogy ott ugyanolyan hétköznapi ember volt, mint bárki más, valakinek a rokona, hétköznapi dolgokról beszélgettek, politikáról vitatkoztak. Megláttam magát az embert, amit nem tudok elmondani miért, de mélyen megérintett. Azóta is szívesen visszaemlékezek erre a pillanatra.”

„Soha nem felejtem el, hogy amikor Pannonhalmán feleségemmel együtt meglátogathattunk, egy váratlan meglepetéssel is kedveskedtél. Úgy intézted, hogy amikor egy szerzetes testvér a portáról felkísért bennünket a lifthez, az ajtó kinyílásakor Te már ott vártál minket a liftben széles mosollyal, és a Tőled megszokott nyitott kedvességgel. Van egy kedves bibliai zsoltár, a 103., ami régóta kísér engem. A zsoltáros így fogalmaz: „Áldjad, lelkem, az Urat és ne feledd el, mennyi jót tett veled...” Isten jóságának ajándékaként, hálaadással tekintek és gondolok Rád mindig - így most a születésnapodon is.”

„Köszönöm a Jó Istennek, hogy 1993 nyarán Asztrik főapát úr mellé rendelt és szinte egész főapáti szolgálatát végigkísérhettem és tehetem ezt azon túl is. Köszönöm mindazt, amit Főapát úrtól tanulhattam és naponta megtapasztalhattam: emberséget, alázatot, türelmet, alaposságot, rugalmasságot, önzetlen szeretetet, a problémák könnyed megoldását és legfőképp a Krisztusra való hagyatkozást. Köszönöm a szeretetteljes nyitottságot, a bizalmat, a befogadást.”

„Tudod Balázs, mi itt Pannonhalmán ezeréves távlatban gondolkodunk” - mondta nekem Asztrik főapát úr a Pincészet egyik éves üzleti tervének pannonhalmi elfogadásakor. Rendszeresen kell emlékeztetnem magam erre a mondatra azóta. Mikor azon kapom magam, hogy rövid távú célokra figyelek, azonnali örömöket vagy előnyöket keresek ahelyett, hogy értékekben és hosszú távú haladásban gondolkodnék. Köszönöm a bizalmát és ezt az apró, de életre szóló leckét, Főapát Úr, Isten Éltesse!”

„Asztrik atya 4 évig volt a történelem tanárunk. 1981 őszén 3 osztálytársammal együtt Zalaegerszegen katonáskodtunk. A kiképzés első heteiben egy vasárnap délután lerendeltek négyünket a kapuhoz. Ez nem szokványos dolog volt, találgattuk mi történhetett? A kapuban Asztrik atya várt mosolyogva bennünket: sült húsokkal, gyümölcsökkel. Mint kiderült, tudatta a portaszolgálattal, hogy gimnáziumi tanár, aki a diákjait jött meglátogatni. Abban a bezárt, rideg környezetben, ami az akkori néphadsereget jellemezte, hihetetlenül felszabadító élmény volt a felbukkanása. Születésnapján kívánom, legyen legalább annyira boldog, mint amennyire mi örültünk akkor a látogatásának! Utólag ilyenek jutnak eszembe: „amikor éhes voltam, enni adtatok nekem mikor börtönben voltam, meglátogattatok.”

„A 80-as évek közepén nyiladoztak a nyugati határok, kis családommal fontolgattuk egy ausztriai kirándulás -számunkra akkor még elérhetetlen - tervét. ”Asztrik atya, lennél szíves tippet adni, hogy szűkös valutakeretünkből hogy tudnánk egy 6-7 napos osztrák körutat megvalósítani?” - mosolygós, biztató válasz: írd le, mely városokat, nevezetességeket szeretnétek meglátogatni. Egy hónapon belül azután egy kész útitervet kaptunk tőle, melyik nap estéjén, melyik tartomány bencés vagy ciszter kolostorában fognak bennünket várni... A javasolt 5-6 szálláshely mindegyikének levelet írt, telefonált, mindent elintézett! S az osztrák kolostorokban szinte VIP személyként (!) vártak bennünket, mint Pater Astrik személyes követeit fogadtak és halmoztak el bennünket figyelmes szeretetükkel.”

„A ciszterciek budai gimnáziumából hoztam ide az osztályomat, hogy lássanak világot, megismerjék a csodaszámba menően hivatkozott alma materemet. Az ünnepi liturgián - most már utólag jól ismert módon - Főapát úr belefogott a köszöntésbe, és megemlítette az iskolát, ahonnan jöttünk, és külön engem is személyesen. Ott egy pillanatra a torony alatt, ahol voltunk, megállt a levegő, legalábbis így éreztem, bennem mindenképpen. És láttam, hogy a diákjaim is odavannak, hogy őket (meg az osztályfőnöküket) itt személyesen nyilvántartják. Azon túl, hogy tanári tekintélyem egy pillanatra az egekbe szökött, én magam is azt érezhettem, azóta is, hogy itt figyelnek rám.”

„Legkedvesebb emlékem Asztrik atyával, amikor még főapátként felajánlotta, hogy „a sofőröm lesz”: hatalmas megtiszteltetés és óriási élmény volt együtt autózni a nagymarosi ifjúsági találkozóra, ahol abban az évben Asztrik atya volt az ünnepi szónok. Nekem diákként talán akkor vált világossá, hogy a főapát is ember, méghozzá nagyon jó ember.”

„A bérmálási felkészítőnkön mondtad, hogy „a szerzetes kiváltsága, hogy nem hülyül hozzá a világhoz”. Látod, látod, soha nem tudod, milyen mondataid kísérik el az embereket évtizedeken át... :) Ez már akkor is elgondolkodtatott, és azóta is próbálom szem előtt tartani, hogy - bár nem vagyunk szerzetesek, de - az egyik fő feladatunk, hogy vigyázzunk, ne hülyüljünk hozzá a világhoz.”

Áldott, boldog születésnapot!

Created By
Eszter Takacs
Appreciate

Credits:

Pannonhalmi Főapátság