Loading

Hipnózis a plébánián Drogrehab tábor Pilisszentkereszten a szocializmus alkonyán

Bár még tartott a szocializmus, volt, ahol a nyolcvanas években is egyházi részvétellel, spirituális megközelítéssel gyógyították az alkoholistákat, szipusokat, opiátfüggőket. Közösségterápia, hozzátartozók bevonása, őszinte beszélgetések, csoporthipnózis: egy nyitott pap és a tabutémának számító drogprobléma Urbán Tamás felvételein.

Középen szemüvegben dr. Takách Gáspár addiktológus, a tábor szakmai vezetője, jobbján Szabó Gábor szocioterapeuta, a fotó bal szélen pedig a cikk szerzőjének édesapja, dr. Kolozsi Béla pszichiáter. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

„Egy hívő ember nem azzal hívő, hogy Bibliát olvas, hanem azzal, hogy a saját életében megmutatja, hogy Isten benne él. Hogy nem kábítózok, nem fogom azt a Palmatexet, meg azt a Nitrót, a gyógyszereket. Nem fogom azt a sörösüveget.”

Böbe még egy elvonóban élt 0-24 órában, amikor frissen megtért keresztényként 1987 adventjének első vasárnapján visszament a barátaihoz és más szenvedélybetegekhez. Nem sokkal korábban ő is anyagos volt, szavai szerint még ekkor is csak „50 százalékos hívő”, küzdelemben különféle kísértésekkel. Máktea, lengyelkompót, ragasztó, Parkán, Noxyron és a többiek: a nyolcvanas évek drogpiacán a szipuzás mellett már jelen voltak az opiátok, nem volt nehéz fillérekért beszerezni altatókat és nyugtatókat; az alkoholizmus pedig szinte elfogadott generáldeviancia volt a társadalomban.

Az adventi hétvégét aktív és leszokófélben lévő szenvedélybetegekkel és segítő szakemberekkel egy kis pilisi falu plébániáján tartották. A drogosok elég feltűnőek lehettek a templom környékén, de már nem teljesen szokatlanok, ugyanis a plébánia a nyolcvanas évek második felében a Józan Élet Klub központja volt, Ackermann Kálmán pilisszentkereszti plébános pedig az alkoholisták és narkósok régi segítője.

Ackermann Kálmán Gyula plébános, a tábor szervezője maga is bekapcsolódott a foglalkozásokba. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ezen az 1987-es novemberi hétvégén a szenvedélybetegek és párjaik, hozzátartozóik mellett több addiktológiai szakember is részt vett, elsősorban olyanok, akik kapcsolódtak a közelben működő Pomázi Munkaterápiás Intézethez, akikkel a plébánosnak ekkor már intenzív kapcsolata volt. Takách Gáspár főorvossal, az Alkohológiai Intézet igazgatójával és a kiskovácsi kórház rehabilitációs osztályának vezetőjével együtt ők ketten hozták létre a Tiszta Tudat Egyesületet és a segítő klubot. Hétvégi táborozások, rehabilitációs alkalmak, 72 órás „szeánszok” bográcsozásokkal, meditációval, mindenféle terápiás programmal és sok beszélgetéssel.

Takách Gáspár pszichiáter fekve figyeli az egyik foglalkozást. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Egy ilyen alkalmon kisgyerekként én magam is megfordultam, apám ugyanis pszichiáterként szintén ebben a közegben élt és Kiskovácsiban is dolgozott. Időnként elvitt minket magával hasonló rendezvényekre – amiből leginkább a gulyáslevesre és egy otthoni VHS kazettára emlékszem: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet” címmel egy dokumentumfilm készült erről a szentkereszti közösségről, függőségről és spiritualitásról. A Fortepan mindig a privát képek és a nyilvánosság kettősségéről is szól. Ezt most én is megélhettem: Urbán Tamásnak ezeken az 1987-es fotóin a régi dokumentumfilmből ismerős arcok bukkannak elő, és több felvételen apám is szerepel, aki ezek szerint ott volt ezen a hétvégén is, amit az Ifjúsági Magazin akkor már jól ismert fotósa töltött velük: orvosokkal, pappal, betegekkel, gyógyulókkal, egy egymást segítő, a semmiből formálódó kisközösséggel.

Urbán Tamás a deviánsnak számító témák érzékeny, tabudöntő fotóriportere volt: zárt intézmények, javítóintézetek, börtönök, kórházak, ifjúsági szub- és ellenkultúrák olyan perspektívából, ami nem nyílik meg akárkinek. „Mindig mondtam, hogy semmi különleges nincs bennem, nem is vagyok különösebben jó fotós, csak rászántam az időt” – állítja magáról a Fotóriporteri Életműdíjas Urbán. Egyszer Pécsett botlott bele egy szipus társaságba, úgy emlékszik, ott kezdődött az ismerkedés a témával, “aztán ez ment egyre beljebb”.

„Nem csak fényképeztem, hanem rengeteget lógtam velük. Hogy megnyíljanak, hagyják magukat fényképezni természetes közegben, ahhoz sok idő kell. Ezért nem is volt sok ilyen anyag, mert erre mások nem szántak elég időt.” – magyarázza a 75 éves Urbán Tamás, aki a 2000-es évek elején abbahagyta a fényképezést.

Urbán Tamás a táborozókkal (elöl, középen fényképezőgéppel). Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Bár a drog a nyolcvanas évek nyilvánosságában még tabutéma volt, a 350 ezer példányban nyomott Ifjúsági Magazinban sok minden elfért, ami máshol nem jöhetett volna ki, és Urbán a szükséges időt is megkapta a beépülős, mélyebb riportokhoz. Az alkohológiával először a Róbert Károly körúti kórházban került kapcsolatba, ahol a hátsó részen három fabarakkban működött az elvonó Takách doktor vezetésével. Urbán nem csak fotózni járt ide, de amolyan önkéntes kultúrfelelős is lett. A kapcsolatait kihasználva beszélgetéseket szervezett a szenvedélybetegeknek Benkő Lacival az Omegából, Schuszter Lórival a P. Mobilból, Szigeti Ferenccel a Karthagóból, és közben persze itt is összebarátkozott mindenkivel. Ebből hosszan tartó kapcsolatok lettek, rendőrségi ügyekben, pénzügyi zűrökben is segített időnként a betegeknek, volt, aki később a börtönből és az újra elnyert szabadságból is rendszeresen levelezett a fotóriporterrel.

A Róbert Károly Körúti Kórház Narkológia és Alkoholelvonó Osztályán működő rehabilitációs munkacsoport faházának folyosója. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Balra: A Róbert Károly körúti (később Nyírő Gyula) Kórház Jász utcai 14. szám alatti faházai. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás | Jobbra: Benkő László az Omega és Schuster Lóránt a P. Mobil együttes tagja, segítőként egy terápiás beszélgetésen. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A rehabilitációs munkacsoport faházának egyik kórterme. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Bár a nyolcvanas években még jellemző volt, hogy a hatóságok vagy a kerületi tanács utalt be valakit kényszer-gyógykezelésre az elvonóra, a Holdvilág-árok alján lévő kiskovácsi kórházban a betegekből, orvosokból és más segítőkből igazi közösséget akartak formálni. Takách Gáspár maga válogatta ki az ápolókat is, akik a terápiás munkába is besegítettek. A hierarchikus magyar kórházi viszonyokon belül egy olyan védett teret hoztak létre, ahol a személyzet és a páciensek közös gondja és felelőssége volt a gyógyulás.

Róbert Károly körúti Kórház, detoxikáló. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Ebben az értékalapú közösségterápiában a csoportnak fontos szerep jutott az alkoholizmussal, drogfüggőséggel járó szégyenérzet, bűntudat és lelkiismeretfurdalás feloldásában. Úttörőként hozták be a családterápiát, vonták be a hozzátartozókat, és a Pomázon hagyományos munkaterápia mellett a legkülönbözőbb terápiás műfajokat alkalmazták: realitáskonktroll önismereti csoportok, relaxáció festéssel és zenével, biblioterápia Kosztolányi-novellákkal, sportfoglalkozások a világbajnok öttusázó Maracskó Tibor vezetésével; ha szükségesnek látták, alvásmegvonás dezalko gyógyteakeverékekkel, vagy éppen pszichodráma-foglalkozások a szenvedélybeteg játszmák felismerésére.

Bár még a rendszerváltás előtt vagyunk, a spiritualitás és a vallás is határozottan megjelent a kezelésben, és itt ezt a rendszer is tolerálta. Ebben fontos szerepe volt az egyházi segítőknek is. A pilisszentkereszti plébános amellett, hogy istápolta, ellátáshoz juttatta a környék iszákosait, régóta működött kórházi lelkipásztorként is, és idővel szakképzettség nélkül is elismert szenvedélybeteg-segítő lett. „Azok közé tartozom, akik nem azért kezdtek alkoholbetegekkel foglalkozni, mert maguk is megjárták ennek a betegségnek a bugyrait. Egyáltalán nem. De nekem is megvoltak a magam harcai, belső feszültségei. A hivatásomért következetesen meg kellett küzdenem” – mondta Ackermann Kálmán indíttatásáról egy életútinterjúban, nem titkolva, hogy korábban ő is pszichiátriai segítségre szorult.

Fotók: Fortepan / Urbán Tamás (balra, jobbra)

A közvetlen, nyitott, befogadó szellemű katolikus pap (haláláig az alkoholizmussal küzdő papok segítője) a pszichiáter főorvossal együtt alapította tehát a Józan Élet Klubot, amelynek alkalmait, a hosszú csoportos hétvégéket, 72 órás intenzív beszélgetéseket hol a plébánián, hol egy közeli kulcsosházban tartották. „Az itt következő fotók talán a szemlélő részére nem jelentenek többet egy vidám, hangulatos hétvégi összejövetelről készült tudósítás illusztrálásánál. Nekem viszont egy életre szóló élmény emlékeiként maradnak meg. Képek arról a két napról, amit negyvenen együtt töltöttünk a pilisszentkereszti római katolikus plébánián” – írta az Ifjúsági Magazinban megjelent Segíts, hogy segíthessünk című fotóriportban Urbán Tamás.

Fotók: Fortepan / Urbán Tamás (fent balra, fent jobbra, lent)

Képein és a videófelvételeken is látni, hogy a beszélgetések és közös kirándulások mellett művészetterápia, mozgásos terápia, sőt csoporthipnózist is tartottak, ezt Daubner Béla pszichoterapeuta vezette. „A hipnózis nagyon érdekes volt. Én is kipróbáltam volna, de akkor nem tudtam volna dolgozni” – emlékszik vissza 33 év után Urbán, aki, hogy a fényképezéssel ne zavarja a foglalkozást, ezt videóval vette fel egy szék tetejéről, lényegében mozdulatlanul.

Daubner Béla pszichoterapeuta a csoporthipnózisra készíti fel a tábor résztvevőit. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

„Egyre jobban ellazulunk. A külső zajok eltávolodnak. Egyre inkább az lesz a fontos, amit belül éreznek. Behunyt szemmel sokkal közelebb tudnak kerülni önmagukhoz. 3 - 2 - 1”

Nem mindig sikerült. Voltak, akik függők maradtak, és a felvételeken is van olyan fiatal fiú, aki néhány évvel később öngyilkos lett. Mások felgyógyultak, és vannak, akik maguk is segítők lettek. „A rehabilitációnak van a fizikai és az érzelmi mellett egy lelkiségi része, amikor az ember szabadul, nem ragaszkodik már a beteg szerephez, hanem másokon segít” – mondja Takách Gáspár a közösségterápiáról. A Lipóton utóbb az addiktológiát húsz éven át vezető, ma 74 éves főorvos hitvallása szerint „a helyesen értelmezett pszichiátria missziója: elterjeszteni egy tudományosan is megalapozott szeretet-tudományt. Szeretet nélkül nem lehet gyógyítani.”

+ + + + +

Köszönjük dr. Takách Gáspár pszichiáternek, Szabó Gábor szocioterapeutának és Urbán Tamásnak a cikkhez nyújtott segítségét.

+ + + + +

Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.

+ + + + +

Ezt a cikket Creative Commons CC BY-ND 2.5 HU (Nevezd meg! - Ne változtasd!) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

Borítókép >>> Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Created By
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
Appreciate