Loading

Budapesti kacsaúsztató Falusias élet a nagyvárosban

Budapest ma több mint kétszáz városrészből áll. Legtöbbjüket a folyamatosan növekvő főváros maga termelte ki, akár a központhoz közvetlenül kapcsolódó városias negyedekre, akár az új parcellázású kertvárosokra, nyaralónegyedekre gondolunk. Ugyanakkor nem csak zöldmezősen terjeszkedett a metropolisz, hanem mint egy kisgömböc, olyan településeket is magába olvasztott, amelyek korábban önálló életet éltek. Ezek egy része szinte változatlan formában őrizte évszázadokkal korábbi faluképét, mint Cinkota, Pesthidegkút, Békásmegyer vagy Soroksár. Többségük 1950-ben, Nagy-Budapest megszületésekor lett a főváros része. Ám a falvak beszippantása valójában már korábban elkezdődött.

A Tabán háttérben a régi Erzsébet híddal 1910 körül. Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Majdnem falvak: Tabán és Óbuda

Ha a budapesti falusi életről van szó, alighanem mindenkinek a Tabán jut eszébe. Valóban példanélküli, hogy egy ilyen negyed fennmaradhatott egy világváros közepén az 1930-as évekig. Miközben Pesten nyolcemeletes, modern lakótelepi házakat emeltek, itt még földszintes házikókban éltek az emberek, olyan körülmények között, ami már akkor is rettenetesen elavultnak számított.

A tabáni Hadnagy utca, a kép jobb szélén az Eper utca sarok 1927-ben. Balra fent a Czakó utcai Elemi iskola (ma sportpálya van a helyén). Fotó: Fortepan / Schermann Ákos / Sztehlo Borbála felvétele

Ezzel együtt a Tabán nem volt falu, sokkal inkább Buda külvárosa – Budapest szívében. Településszerkezete szinte egy középkori városé volt (épületállománya azóta persze jelentősen megváltozott, utoljára az 1810-es tűzvész miatt). Ugyanakkor az egy-két török korból itt maradt épületrészlet, a házak homlokzata, az utcák burkolata és persze a fekvése is inkább kisvárosi hangulatot árasztott. Még a neve is Raitzenstadt, Rácváros volt németül. A fotókon felbukkanó, egy-két komolyabb épület megjelenése pedig már előre jelezte, hogy ha nem jön a nagy bontás, akkor házról házra alakult volna át a negyed.

Már az 1880-as évektől tervezték, hogy eltüntetik a városrészt, végül csak a harmincas években jött el ennek az ideje. A házak többségét lebontották, de a modern épületek felhúzására már nem maradt idő: jött a háború. A pusztítást Rákosi idejében fejezték be: 1949-ben lerombolták a rác templomot, mely ugyan sérült volt, de meg lehetett volna menteni. Állítólag Sztálin születésnapjára kedveskedett vele Rákosi: Jugoszlávia akkor épp ellenségnek számított, ezért a szerb templom eltüntetésének politikai üzenete is volt.

A tabáni Fehér sas tér, szemben a Hadnagy utca és a Jakab lépcső találkozása 1910-ben. Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Hasonlóképpen alakult a régi Óbuda sorsa is, bár végzete csak évtizedekkel később jött el. Itt is egy új Duna-híd megépüléséig maradhattak meg a kis házak és az évszázados településszerkezet, akárcsak a Tabánnál. Az Árpád hidat ugyan már a harmincas évek végén elkezdték építeni, de az építkezés a háború miatt félbeszakadt, és csak 1950-ben adták át. A hatvanas években megkezdődhetett a „földszintes Óbuda” eltüntetése, és helyette a lakótelep felhúzása.

Föld utca a Szőlő utca torkolata felé nézve Óbudán 1968-ban. Fotó: Fortepan / Zsanda Zsolt / Vajszada Károly felvétele

Néhány utcányi terület megmaradt mutatóba a régi városból. A Fő tér környéke, valamint két temploma, klasszicista zsinagógája és a mellettük álló néhány ház jól mutatja, hogy Óbuda sem volt falu. Hogy is lett volna, hiszen már a török előtt fontos város volt, és az maradt később is. Nem véletlen, hogy ez volt a – gyakran elfelejtett – harmadik település, amelyből Budapest megszületett 1873-ban. Az is igaz azonban, hogy a kis városmagon túl, a település nagy részének utcái, házai nem sokban különböztek a korabeli falvakétól. A városiasodás viszont már a század elején megindult, szép példái ennek a gázgyári lakótelepek, melyek korszerű lakásokat kínáltak a munkásoknak és a tisztviselőknek. Persze ennek a változásnak a léptéke sehol nem volt a panelházak megjelenéséhez képest.

Az óbudai Tanuló utca 1972-ben. Fotó: Fortepan / Óbudai Múzeum
A Kiskorona (Fényes Adolf) utca Óbudán 1973-ban. Szemben a Korona (Dugovics Titusz) tér 1., Krúdy-ház, ma a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum épülete. Háttérben a Szent Péter és Pál-templom. Fotó: Fortepan / Balázs Lajos

A valódi budapesti falvakat azonban kijjebb kell keresnünk.

Vidéki élet Békásmegyertől Cinkotáig

A török kiűzése után elnéptelenedett települések maradtak körben Buda és Pest körül. A falvak birtokosai éppen ezért külföldről hoztak telepeseket, hogy élettel töltsék meg azokat. Főleg németek érkeztek Soroksárra, valamint a budai oldalon szinte minden faluba: Óbudára, Pesthidegkútra, Budafokra, Téténybe és az akkoriban még Promontornak nevezett Budafokra. Eközben a kelet-pesti falvakat (Cinkotát, Keresztúrt, és az akkor Csömörhöz tartozó Szentmihályt) szlovákok élesztették újjá.

Sodronyos utca 31. (Mikszáth Kálmán utca 25.) Soroksáron 1938-ban. Fotó: Fortepan
Templom (Dömös) utca az Ezüsthegy utca felől nézve Békásmegyeren 1958-ban. Előtérben Veres Péter író feleségével, Nádasdi Juliannával a Dömös utcai Általános Iskola (ma Szent József Katolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium) előtt. Háttérben a Szent József-templom. Fotó: Fortepan / Szabó Gábor

A takaros falvakból ma már leginkább a templomok jelzik csak, kik is lakták a települést: a svábok katolikusok, a tótok evangélikusok voltak. A birtokosokat nem zavarta, ki milyen felekezethez tartozik. Míg Budán és Pesten csak katolikus és ortodox templomok állhattak, Óbudán és Cinkotán már javában tarthatták istentiszteleteiket a reformátusok és az evangélikusok is.

A Római-fürdő egyik patakja, az ún. Krempl-malomárok, szemben a Schuszter-malom 1901-ben. Fotó: Fortepan

A később Budapesthez csatolt falvak semmiben sem különböztek a távolabbiaktól. A patakok partján vízi malmok, a Dunán pedig hajómalmok dolgoztak, amikor a fővárosban már hatalmas gőzgépes üzemeket építettek, elsősorban Ferencvárosban.

A Daru utca 10. udvara 1910-ben. Fotó: Fortepan / Hanser Mária

Dél és kelet felé a Pesti-síkságon már az alföldi települések világa fogadta az arra indulókat. Nagy legelők, gémeskutak, tanyák, kis egyutcás falvak. A messzi, romantikus vidék hangulatát jól jelzi, hogy 1848-ban, Budapestről megszökve egy kis falusi templomban házasodott össze nagy titokban Jókai Mór és Laborfalvi Róza – annyira ellenezte mindenki, hogy a fiatal író néhány hónapos ismeretség után, egy nála idősebb „színésznőcskét” vegyen el, akinek ráadásul akkor már egy törvénytelen gyereke is volt. Ezt a kis falut Rákoscsabának hívták, és ma a XVII. kerület része. (A teljesség kedvéért jegyezzük meg: a huhogóknak nem volt igazuk, a pár boldogan élt 38 éven keresztül, míg a halál el nem választotta őket.)

A Baross utca 24. Rákoshegyen. 1960-ban Tücsök cukrászda, ma lakóház. Fotó: Fortepan / Németh Tamás

A budai oldal falvai más képet festettek. Az ott élők jelentős része a filoxéravész kitöréséig szőlőművelésből élt. Erre ma már csak egy-két itt maradt, útmenti kápolna emlékezetet, melyek egykor az egész domboldalakat beborító szőlőkben álltak.

Árpád fejedelem útja (Újlaki rakpart), Császár fürdő és a Rózsadomb 1872 körül. Fotó: Fortepan / GGAABBOO

A falvak mellett felépülő, közéjük ékelődő új parcellázású negyedek nagyon sokban különböztek a falvaktól. Már az utcahálózat is egészen más volt. A geometrikus szerkesztésű, általában négyzethálós felosztás teljesen elütött az organikusan nőtt faluképtől, mely a természeti adottságokat, például egy patak vonalát követte. Jellemző, hogy például a Wekerletelep tervezésekor egy szabálytalan vonalvezetésű városszerkezet nyert a pályázaton, de azt a minisztérium végül elvetette, mert túl nehéz lett volna megvalósítani. Így lett az utcarendszer a jól ismert geometrikus.

A Bivalyrét a XVIII. kerületben 1976-ban. Fotó: Fortepan / Vizsnyiczai Erzsébet

A huszadik század első felében épült korszerű kertvárosok a házak telken belüli elhelyezkedésével, az építés módjával és az építőanyagokban is különböztek a falvaktól. A régi településeken jellemzően hagyományos technikával építkeztek, gyakran még vályogot használva – a tégla csak a huszadik században terjedt el a népi építészetben. A lakásokat kevés és kisméretű ablak világította meg, és mindenféle komfort hiányzott belőlük. Az utcákra merőlegesen épültek oldaltornácos parasztházaik, amelyek nem csak a későbbi épületektől, de a már említett „majdnem falvaktól” is megkülönböztették az igaziakat.

A Királyi Palota (ma Budavári Palota) és a Gellért-hegy a a Naphegy felől nézve 1902-ben. Középen az épülő Erzsébet híd. Fotó: Fortepan / Schoch Frigyes

A különbségre az új parcellázású városrészek szánt szándékkal is ráerősítettek: előírásokat hoztak, milyenek lehetnek a telep házai, hogy még véletlenül se nézzék azokat falunak. Volt, ahol nem engedélyezték árok ásását, előírták a szabályos kerítést és a homlokzat megjelenését, vagy külön rendelet tiltotta meg a szennyvíz utcára vezetését.

Szántóföld a mai Hármashatárhegyi repülőtéren 1922-ben. Szemben az Újlaki-hegy. (A kép jobb alsó sarkában egy régi budapesti határkő.) Fotó: Fortepan / Sütő János

Érdekes, hogy a mezőgazdaság – ami kifejezetten a falvak sajátja – virágozott Budapesten a nagy bővítés előtt is. A bolgárkertészek például Zuglóban, Kőbányán és Külső-Ferencvárosban is dolgoztak, a terményeiket HÉV-vel hordták eladni a belső kerületekbe.

Bolgárkertészet a mai Újpalotai lakótelep helyén 1960 körül. A háttérben Rákospalota házai. Fotó: Fortepan / Móra András

A falvak élete már Nagy-Budapest megszületése előtt is alaposan megváltozott, elsősorban a magyarországi németek háború utáni kitelepítésével. Ez egyes falvaknál szinte a lakosság teljes cseréjét, a hagyományok elvesztését jelentette. Az épített örökség jelentős részét a városfejlesztés söpörte el. Van, ahol csak a lakótelepi házak között árválkodó templom emlékeztet arra, hogy valaha ott egy falu állt. Így például Rákospalotán, vagy – az inkább nyaralóövezetként működő – Rákosfalván. Másutt csak egyszerűen félévszázad alatt lecserélődött az épületállomány, és ma már csak nyomát találjuk az egykori falunak.

Svábok kitelepítése 1946 januárjában Békásmegyeren. Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Ezeket a nyomokat azonban érdemes felkutatni, mert sok helyen ma is meglepően szép falukép fogad bennünket a világvárosban.

+ + + + +

A II. kerületi Gül Baba utca 1902-ben. Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
Barlanglakás a későbbi gellérthegyi Sziklatemplom helyén 1874 körül. Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.057
A mai Nagy Imre tér, szemben a Gyorskocsi utca házsora, középen a háttérben a Magyar Országos Levéltár épülete a budai várban 1939-ben. Fotó: Fortepan / Boda Balázs
A II. kerületi Gyorskocsi utca 24. számú ház udvara 1940-ben. Háttérben a Medvei utcai iskola (ma Csik Ferenc Általános Iskola és Gimnázium). Fotó: Fortepan / Boda Balázs
A rákospalotai Régi tér, a mára elbontott telep, a „Sódergödör” házai 1982-ben. Fotó: Fortepan / Czunya György
Ady Endre (Jenő) utca a Nemes utca felé nézve, szemben a Szent Imre-templom a XVIII. kerületben 1941-ben. Fotó: Fortepan / Pálfi András
Lápos terület a mai Bikás-park helyén 1963-ban, háttérben a Bánk Bán utca házai. Fotó: Fortepan / Domina Géza
A Margit utca az Apostol utca irányába nézve 1975-ben, középen a Margitkert vendéglő. Fotó: Fortepan / Kriss Géza
Pléhkrisztus a Gábor Áron utca és a Törökvészi út sarkán 1934-ben. Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar

+ + + + +

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.

+ + + + +

Ezt a cikket Creative Commons CC BY-ND 2.5 HU (Nevezd meg! - Ne változtasd!) licensz alatt tesszük közzé, azaz forrásmegjelölés mellett szabadon átvehető, de nem átdolgozható (részletek a blog impresszumában.)

Borítókép: A tabáni Naphegy utca, szemben a Gellért-hegy az Orom utca és a Bérc utca házaival 1917-ben. Fotó: Fortepan / Lettner József

Created By
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
Appreciate